A hidroxilapatit csontpótlásról
A hidroxilapatitot /pentakalciumfoszfát/ 1977- óta használják a szájsebészetben csontpótlásra. Mivel a természetes csonthoz hasonló kémiai összetételű, így bioanyagként tartjuk számon, amelyet a megfelelő sebészi technikával, a hiányzó csont pótlására lehet alkalmazni.
A titán implantátumok felületének optimális kialakítása nagy szerepet játszik van a csontintegráció kialakulásában, a gyors és tökéletes gyógyulásban.
Általában kétféle módszert alkalmaznak.
Az egyik amikor valamilyen bioanyagot visznek fel a felületre, a másik ha a felületet megfelelően érdesítik, mikromorfológiát alakítanak ki.
Ez utóbbi eljárásnak a talán a legjobban bevált módja az aluminium-oxid szemcsékkel, homokfúvás módszerével történő érdesítés, majd az azt követően a felületnek sósav és kénsav elegyével történő maratása. Az így kialakított morfológia vázat biztosít a csontképző sejtek tapadásához.
A másik módszernél sokat próbálkoztak a hidroxilapatitnak, plazma szórásos módszerrel, az implantátum felületére történő felvitellel.
A felvitt réteg hozzávetőlegesen 50µm vastagságú volt, és bár a kezdeti sikerek nagyon bíztatónak voltak, a réteg a viselés során az implantátumról részlegesen vagy teljesen levált, és egyáltalán nem javított az implantátum hosszútávú sikerességén.
Az OSSTEM NH implantátumnál csak 10nm vastagságú apatit réteget visznek fel az előzően már a megfelelő mikromorfológiával rendelkező felületre.
Így a mechanikai leválás kizárható de az implantátum felülete nagymértékben hidrofillá válik.
Ez azt jelenti, hogy jobban kötődik a víz molekulákhoz, vagyis a behelyezés során a vér szérumhoz.
A hidrofil felület gyorsabb gyógyulást, tökéletesebb csont-implantátum kapcsolatot jelent.
Bár a hosszútávú klinikai vizsgálatok még hiányoznak, az eljárás teljes mértékben biológiás jellege kockázatot nem rejt, ugyanakkor nagyon hasznos lehet gyengébb minőségű csont esetén.
A titán implantátumok felületének optimális kialakítása nagy szerepet játszik van a csontintegráció kialakulásában, a gyors és tökéletes gyógyulásban.
Általában kétféle módszert alkalmaznak.
Az egyik amikor valamilyen bioanyagot visznek fel a felületre, a másik ha a felületet megfelelően érdesítik, mikromorfológiát alakítanak ki.
Ez utóbbi eljárásnak a talán a legjobban bevált módja az aluminium-oxid szemcsékkel, homokfúvás módszerével történő érdesítés, majd az azt követően a felületnek sósav és kénsav elegyével történő maratása. Az így kialakított morfológia vázat biztosít a csontképző sejtek tapadásához.
A másik módszernél sokat próbálkoztak a hidroxilapatitnak, plazma szórásos módszerrel, az implantátum felületére történő felvitellel.
A felvitt réteg hozzávetőlegesen 50µm vastagságú volt, és bár a kezdeti sikerek nagyon bíztatónak voltak, a réteg a viselés során az implantátumról részlegesen vagy teljesen levált, és egyáltalán nem javított az implantátum hosszútávú sikerességén.
Az OSSTEM NH implantátumnál csak 10nm vastagságú apatit réteget visznek fel az előzően már a megfelelő mikromorfológiával rendelkező felületre.
Így a mechanikai leválás kizárható de az implantátum felülete nagymértékben hidrofillá válik.
Ez azt jelenti, hogy jobban kötődik a víz molekulákhoz, vagyis a behelyezés során a vér szérumhoz.
A hidrofil felület gyorsabb gyógyulást, tökéletesebb csont-implantátum kapcsolatot jelent.
Bár a hosszútávú klinikai vizsgálatok még hiányoznak, az eljárás teljes mértékben biológiás jellege kockázatot nem rejt, ugyanakkor nagyon hasznos lehet gyengébb minőségű csont esetén.